Második alkalommal rendezik meg Kenderesen a Zenefesztivált 2022. június 27 és július 3 között.
Június 27-én, hétfőn 18:00-tól Bánhalmán a templom előtti téren lép fel a kunhegyesi Búzavirág Népdalkör és a Hajdina citera zenekar
28-án, kedden 18:00 a katolikus templomban Varga Katalin (gitár, ének) és Szekeres József (orgona) koncertje
29-én, szerdán 18:00 a Horthy-ligetben Nagy István tárogatón, Angyal Ferenc citerán játszik. Horváth Lajos, Molnár istván és Kereks Bálint énekel
A teljes program az alábbi plakáton olvasható

Nem véletlen, most újra átélem. 1984-ben mikor meghalt apukám, került a kezembe Polcz Alaine A halál iskolája c. könyve, illetve nem is a könyv, hanem egy cikk, amit tőle olvastam a gyászról és aztán megvettem a könyvét is.

Anyukámmal együtt gyászoltunk. Megírtuk a búcsúbeszédet, intézkedtünk a temetésről, a rokonok értesítéséről, a torról. Egymást segítettük, támogattuk. Arra nem emlékszem, hogy ő viselt e gyászruhát, de én sokáig csak feketében jártam. Megszoktam. És ahogyan mondják, az idő múlik és a gyászod, a szomorúságod is. És tavaly elment anyukám is. Ő kb. nyolcvan éves koráig nagyon aktív, energikus volt. Ekkor született első dédunokája és egyedül beutazott Debrecenbe, elbuszozott az albérletbe és karjába vette Blankát. A születésnapját nagy családi körben ünnepeltük a harmadik emeleti lakásában, mert tiltakozott nagyon, hogy étterembe menjünk. Sütött-főzött. Nagyon szeretett biciklizni, de arra kértük nyolcvan után, ne üljön most már kerékpárra. Azzal járt bevásárolni a közeli szupermarketbe és csak tolta. De annyira mondta, hogy szeretne még kibiciklizni a Farkas szigetbe, hogy azt mondtuk egy hétvégén az urammal, hogy menjünk. Hazafelé tartva elesett. Bizonyára már elfáradt és azért vesztette el az egyensúlyát. Nem tört el semmije, de azért elég nagy sokk volt ez neki. Mondtuk is, hogy látod mama nem szabad már neked biciklizni! Nem tudom már melyik évben, de János bátyámék tanyáján is elesett, úgy, hogy az eszméletét is elvesztette. Debrecen sürgősségi, de hála istennek nem lett semmi baja. Illetve, dehogy nem! Sokk érte ekkor is, csak azt az orvosok nem tudják megállapítani. Megröntgenezték, kikérdezték és mivel mindenre tudott értelmesen válaszolni megállapították, hogy nincs semmi baja. Aztán elkezdett hanyatlani. Szinte észrevétlen, csak én láttam az apró jeleket nála. A 85 éves születésnapjára azt kértem a családtól, hogy küldjenek neki képeslapot, mert nagyon szeret levelet kapni. Sajnos ekkorra a testvérei, a gyerek- és ifjúkori barátai – akikkel nagyon élő kapcsolatot ápolt -, már mind meghaltak. Velük levelezett. Ebben az időben csináltam a családunknak egy zárt facebook csoportot, ahova képeket és videókat töltöttem fel, hogy mennyire örül a születésnapi köszöntő képeslapoknak. Már akkor is látszott, hogy nem nagyon emlékszik, hogy ki írhatta azokat. Én egy fényképalbumot csináltam neki és sokszor elővettük, hogy memorizáljuk, ki-kicsoda. Ebben az időben még főzött, bevásárolt magának, vett fel pénzt a bank automatából, stb. Én és az uram is dolgoztunk még, de sűrűn találkoztunk, ill. mentünk hozzá kisebb-nagyobb szerelési munkákat elvégezni, takarítani, együtt bevásárolni, stb. Ez az együttes bevásárlás nagyon nehéz volt, mert ugyan felírta, hogy mit szeretne venni, de nagyon lassan mozgott, mindent megnézett többször. Volt ugyan türelmünk, de azért elfáradtunk rendesen mi is egy-egy ilyen alkalomkor. A takarítás is nagyon sok időbe telt nála, mert mindent a saját ritmusában akart csinálni, én pedig hamar túl akartam rajta lenni. No, ezen sokszor összekaptunk, de egy idő után azt gondoltam, hogy nem érdemes háborogni.
Egyszer azzal jött hozzánk, hogy a bankautomata nem adta neki ki a pénzt, viszont a bizonylat ott volt a kezében, hogy felvett 150.000.- Ft-ot. Kikérdeztük, hogy volt e valaki a közelében, biztos, hogy jól ütötte be a kódot? Másnap a bankban megtudtuk, hogy pár másodperc után – ha nem veszik el a pénzt -, az automata visszaveszi azt. Szóval mire elolvasta a képernyőn megjelenő információt az automata visszanyelte a bankjegyeket. Megígérte, hogy legközelebb minket hív és együtt vesszük fel a pénzt. Aztán eljött az idő, hogy magamhoz vettem a bank kártyáját, én vásároltam be neki, stb.
Az uram nyugdíjas lett, én pedig még mindig dolgoztam, így sokszor ő állt helyt. Amikor például már sokadjára telefonált, hogy nem jó a Tv-je és azonnal menjen és állítsa be. Vagy mikor az alsó szomszéd bekopogott hozzá, hogy ázik a plafon náluk és anyukám kétségbeesve telefonált, hogy őt hibáztatják és szerinte ő nem csinált semmit. Már nem hagytuk, hogy főzzön – elfelejtette, hogy feltette a tejet forrni és teljesen odaégett, iszonyú füst lett a lakásban -, inkább hordtuk neki hét közben az ebédet, bár ezen fanyalgott. Hétvégén nálunk evett jó étvággyal. Később a reggelit és a vacsorát is meg kellett oldanunk, mert nem evett rendesen. Nagyon lesoványodott. Aztán 2019 szeptemberétől én már nem dolgoztam, segélyes lettem, így jobban rá tudtam figyelni. Ekkor már bújtam a szakirodalmat a demenciával kapcsolatban, szinte minden cikket elolvastam a neten. A legtöbbet Juhász Ágnes demencia ápolási specialista és nemzetközileg publikált író sorai segítettek.

Egyik könyvében leírja, hogyan gondozott Angliában egy idős hölgyet, aki Alzheimer kórban szenvedett és a gyermekei Ágnest fogadták mellé napi 24 órában. Leírta, hogy a Dallas sorozat volt a kikapcsolódása, s ha az nincs, talán ki sem bírja. Nos, én is ekkor szoktam rá a török sorozatokra. Azok teljesen kikapcsoltak, különben csak anyukámon forgott az agyam. Volt, hogy napjában többször is eljött hozzánk és nem emlékezett rá, hogy volt már nálunk. Ebéd után mindig kértem, hogy pihenjen le, de öt percnél tovább nem tudott egy helyben maradni. Kiment az udvarra a legnagyobb kánikulában, leszedte a zöld szilvát és jóízűen megette. Úgy viselkedett, mint egy kis gyerek, annyi különbséggel, hogy ha kértem, vagy megszólítottam valamiért, akkor kikérte magának, hogy ő nem gyerek. Teljesen összezavart, mert sosem tudtam, hogy mikor gondolkozik józanul és mikor nem. De sajnos ő sem tudta. Eszünkbe jutott az is, hogy hozzánk költöztetjük, de hallani sem akart róla. Egy idő után már csak anyukámról tudtam beszélni, arról hogy hogyan oldjam meg a következő bajt vele kapcsolatban. Az utcán ismerőssel találkozva rájöttem, hogy ez nem csak az én problémám, sajnos nagyon sokan küzdöttek, küzdenek ezzel. Rengetegen adtak jó tanácsot, volt, aki csak csendben meghallgatott. Sokat köszönhetek a lépcsőházban lakóknak, mert lehet, hogy egy nagyvárosban már nem ismerik egymást még a közvetlen szomszédok sem, de itt még élnek a vidéki élet hagyományai. Figyelnek egymásra, segítik egymást a bajban. Sok óvintézkedést megtettünk ez alatt az idő alatt, hogy minél kevesebb „baleset” történjen vele. A bejárati ajtaján már régen kicserélte az uram a zárat, olyanra, amit belülről csak rá kellett fordítani, így kívülről bármikor ki tudtam nyitni. De történt egyszer, hogy „kizárta” magát, ill. nem tudott visszamenni a lakásba, mert nem tudta kinyitni az ajtót. Az első emeleten bolyongott, amikor az egyik kedves ismerős behívta és leültette. Vizet adott neki. Telefonált nekem, hogy menjek, mert ott van anyukám és nem tud hazamenni. Nagyon köszöntem a segítségét, szabadkozott, hogy ez természetes, tudja mivel jár ez, a nagypapája épp ilyen volt. A 90 évét betöltve rájöttünk a bátyámmal, hogy már életveszélyes egyedül hagyni a lakásban. 24 órás felügyelet kell. Nehéz döntés volt.
Régen le akartam már ezeket jegyezni, még amikor benne voltam, de nem ment. Talán segítek másoknak is azzal, hogy leírom a tüneteket. Lassan egy éve, hogy elment anyukám és az első hónapokban még teljesen valóságosan éreztem a jelenlétét a lakásunkban, a templomban. Úgy éreztem, hogy ott ül mellettem. Lassan eltelik az egy év, a gyászév. Most már kezdem megszokni a hiányát, de eszembe jut sokszor - és ez így is lesz-, mikor ebédelünk, hogy ott ül velem szemben az asztalnál, ha kinézek a kertbe, a hinta ágyon őt látom ringatózni.

(Írta Csontos Gabriella)

... a püspökladányi Karacs Ferenc Múzeumban 2022. június 25-én, szombaton 16:00-22:00-ig.

* Kézműves foglalkozások a Vonzáskör Egyesület és a Hetedhét Ház gondozásában.

* A Polgári Sikk c. időszaki kiállítás Ormos Viktória kurátor (Déri Múzeum) vezetésével nézhető.

*  fő utca kövei címmel Fórián Péter helytörténeti kutató előadása.

* Katona Nóra és az Alkalmi de formáció koncertje.

* A kertmoziban szemelvényeket mutanak be a múzeum archívumából.

A rendezvény ideje alatt duplacsúszdás ugrálóvár és büfé szolgáltatás (jégkása, fagyi). A program ingyenesen látogatható.

Fotó: Katona Jolán

A debreceni Incognito Clubban (Eötvös utca 11/a) 2022. június 10-én 08:00 10:00. Kötetlen hangulatú kórus workshop, közös éneklés. Egy esemény, melyen mindenkit (nemre, korra való tekintet nélkül) szívesen látunk.
Legalább egy közös dolog van bennünk, hogy szeretünk énekelni, és ez éppen elég erre az estére.
Az éneklés pedig segít kiereszteni a gőzt, szórakoztat és közösséget teremt, miközben megszólaltatunk egy közismert dalt három szólamban.
Aki az alkalmi kórust szólamokba rendezi: Tóth Ilona Csilla (Chill-Out, Funky Donots, Chico Manada)
A gitárhúrok közé csap: Zabán Tamás (Trouble Time)
A részvétel ingyenes.
Az eseményről kép- és hangfelvételt készítünk, a megjelenéshez a programon való részvételeddel hozzájárulsz.

1957 szeptemberét írtak a naptárak, mikor 6 évesen én is elindultam az „Életbe”, azaz - édesanyám kezét fogva -, beléptem az iskola kapuján. A mai „kistornateremben”, mely akkor még tanterem volt, egy jóságos arcú néni köszöntött bennünket. Engem is a nevemen szólított, mosolygott és megsimogatott. Azzal, hogy megdicsérte a copfjaimat a szépen vasalt, hatalmas fehér masnikkal, azonnal belopta magát a szívembe. Innentől kezdve tudtam, hogy szeretni fogom őt. Édesanyám tanító néninek szólította, ám – miután bemutatkozott - megismertük a „hivatalos” nevét is. „Mosonyi Istvánné, Márta néni vagyok. – mondta kedvesen – én leszek a tanító nénitek”. Nos, így kezdődött az „ismeretségünk”.
Miután az édesanyák elmentek, tanító néni leült és „mesélni” kezdett. Mindenekelőtt a viselkedést ajánlotta a figyelmünkbe. Vagy megszokunk, vagy megszökünk – mondta – amit nem igazán értettünk, ezért ez a kijelentése kissé félelmetesen hangzott. Ha szólít bennünket – folytatta -, fel kell álljunk és hangosan, hogy mindenki hallja, válaszolnunk kell a kérdéseire. Az iskolában szerinte nélkülözhetetlen szabályok sokaságát – 6 éves fejjel - soknak és betarthatatlannak tartottuk ugyan, mivel azonban mindegyik mosolygós körítést kapott, megszelídültek. A kicsengetés után aztán mi lányok, hamar megállapítottuk, hogy ez a mi tanító nénink, Valkovitsné Ili óvó nénitől szigorúbb ugyan, de nagyon kedves és láthatóan szeretni fog bennünket.
Így kezdődött hát 4 évig tartó közös életünk Mártuska nénivel, mely az idő haladtával – megszoktunk - egyre könnyebbé, egyre elviselhetőbbé vált. A tudományok mellett, melyből bőven kaptunk, valóban megtanultunk viselkedni. A kor „divatja” szerint - hátra tett kézzel ültünk a padban, s mutató ujjunkat a szánkra téve, csendben vártuk, hogy szólhassunk. (Így lehetett – a tanító néni szerint – meghallani még a légy zümmögését is!)
S az írása? Azok az utánozhatatlan gyöngybetűk! Megértettük, hogy az írás - kép rólunk, a füzet pedig tükör, mely „beszél”. „Beszélnek” a betűk, a felgyűrt füzetsarok, vagyis a „szamárfül”, a tintafoltok az un. „pacák”, a sok radírozás, átírások és lehúzások is.
Az én tanító nénim tantervében olyan „tantárgyak” is szerepeltek, mint a szeretet, tisztelet, becsület, melyeket feljegyzések és könyvek nélkül, személyes példamutatással, és igen jó eredménnyel „tanított” meg velünk.
Szerető aggódással vett körül bennünket. Óvó tekintete ott volt minden lépésünkön. Ám – meg kell jegyezzem -, hogy ő sem panaszkodhatott ránk, hisz azon versenyeztünk, ki törölje le a táblát, ki nyissa ki az ablakot, ki álljon hozzá a legközelebb mikor szünet van, ki fogja meg a kezét, ki vegye el a táskáját, ki adja fel a kabátját, ki vigye haza a javításra váró füzeteket s ki álljon másnap reggel– őt várva - az ajtaja előtt… Jó volt odabújni hozzá. Simogatása vigasztalt, tekintete csitított. Vágytuk dicsérő szavait.
Igen. Ilyen volt ő - Mosonyi Istvánné, Mártonhelyi Márta -, az én tanító nénim, aki 1915. január 27-én született országunk nyugati csücskében lévő Vágsellyén. A Kőszegi Tanítóképző elvégzése után 1939-ben nálunk kezdett tanítani. Itt ismerte meg későbbi társát, Mosonyi Istvánt, a fiatal tanítót, aki1940-ben lett tanítótársa a katolikus iskolában. Házasságukból két gyermekük született, Márta és István. Példás családi és közösségi életükkel belopták magukat a község lakóinak szívében. Szerették és tisztelték mindkettőjüket.
Ma már mindez csupán emlék, hisz az én tanító nénim évek óta nincs közöttünk. Ám több, mint 60 év távolából sem tudok meghatódottság nélkül gondolni rá, mozdulatai, szavai bennem élnek. Az én tanító nénim már elmúlt volna 100 éves. (Írta: Ulveczki Ildikó Báránd)

Fotó:Tóth Imre

A "háromföldi" gyökerekkel rendelkező Bordó Sárkány együttes új klipje rekord sebességgel hódít a YouTube-n, hiszen a pár napja bemutatott Lencsés nagyon nagy nézettséget produkált. Ajánljuk figyelmükbe mi is!

Fotó: Kárainé Berecz Anna 

Paralel: Öröm és Emlékezés

Öröm

- Mit szeretnél születésnapodra? Vásárolt, vagy családi ajándékot? – kérdeztem a
huszonhat éves lány unokámat.
- Nem is tudom – jött a válasz
- Jó – mondtam. Akkor majd én tudom.
Kivettem a szekrényből egy régen vásárolt teás kancsót, aminek a csőre egy törés miatt javított volt. Vártam őket közös ünneplésre. A teás kancsót virággal az asztalra tettem.
- Ha megakad a szeme rajta, akkor megkapja – gondoltam. Így történt. Megcsodálta.
Megkapta. És kapott mellé egy írást is. Ezt:

A törött teás kancsó monológja

Megemelte a kalapját, ami a fedele
- Jó napot! Bemutatkoznék. A nevem Teofil. Teás kancsó voltam. Az-az most is az vagyok, csak épp kicsit zilált a külsőm egy fájdalmas törés miatt. A csőröm az. A törött. Bár én ezt sose úgy kezeltem, mint a csőrömet. Nem, nem. Az az egyik karom volt. Most is az és a meglétének így ziláltan is örülök.
- Nem zavarlak, ha tovább mesélek? Nem? … Jó. Akkor folytatom. Nagyon szép voltam. Szerintem most is az vagyok. Arra, hogy egy Váci utcai bolt kirakatában egyszer kiválasztottak büszke voltam. Dagadt is a fehér pocakom. Igaz, az eladó azt mondta a színemre, hogy „tört fehér”. Később haragudtam is a jóslatára. Miért nem azt mondta, hogy fehér. Egyszerűen csak fehér. Most, hogy a karom olyan amilyen, most már valóban egy el”tör fehér” teás kancsó lettem.
- Tényleg nem zavarlak? Folytathatom? Csak fecsegek, locsogok, de olyan régen hallgatok. Bezárva, sötétben, egy szekrényben csak vártam. Vártam, hogy kinyitják az ajtót, egy kéz majd megfog, és én boldogan emelném fel a kalapom, hogy bemutatkozzak… így:
- Jó napot! A nevem Teofil Kecses teás kancsó vagyok. … vagy csak voltam? ...
Sajnos a baleset után nem vett kézbe senki. Féltettek. Habár a törött karomat szépen és szeretettel illesztgették össze, de emlékként szekrénybe zártak.
- Van még időd? … Igen? …. Akkor jó! Képzeld csak! Ma csoda történt. Kinyílt a szekrény ajtaja.
Egy kéz értem nyúlt és becézve azt mondta, hogy még így is szép vagyok. Közölte velem: - Ajándék leszel. Ezt a mondatot már hallottam egyszer, amikor a bolt kirakatából kivettek és átadtak egy kézbe. Körbe csodáltak és azt mondták nekem:
- Szép darab vagy. Ajándék leszel.
Nem tudom mit jelent a szó, hogy ajándék. Én úgy gondolom, hogy valami szép… jó…csodálatos … és … és … meleg. Valami olyan lehet, mint ép koromban, amikor a tea gőzölögve, illatosan fészkelődött a pocakomban és átjárt a melegség. Most, hogy megkaptál nem szeretnék már haszontalan lenni. Kérlek, ne zárj be! Csak tegyél a konyhádba látható helyre, vagy állíts az ablakba „örök” virággal. Majd meglátod, ha ránéznek, azt mondják:
- De szép! Honnan vetted?
Mire te:
- A papusé volt. Ajándék
- De így, hisz törött a csőre!
A válaszod:
- Na és! Az is az emlékhez tartozik

Emlékezés 

Amikor Apám halála után Anyám a mély gyászból felemelte a fejét rám telefonált.
- Gyere fel velem Pestre. Vásárolnék egy-két ruhát. Letettem a feketét.
- Helyes. Menjünk. Nem kell már a tüntetés a fekete öltözékkel. A gyászt belül hordja az ember – válaszoltam.
Utaztunk ketten. Nekem is adódott családi esemény, amire ajándékot akartam venni. Hamar kikötöttünk a Váci utca környékén. Anyám gyorsan elköltötte a hozott pénzét, sőt még az enyémnek egy részére is igényt tartott.
- Tudsz kölcsönözni? – tudakolta
- Ha én is megvettem a páromnak az ajándékot és marad pénzem, akkor tudok – válaszoltam.
Megálltunk egy kerámiákat kínáló bolt előtt. Ő a kirakatot nézegette én meg számadást készítettem a pénztárcámban. Felé fordultam Épp szemben a kirakattal. Míg vele beszéltem a tekintetemet odavonzotta egy pocakosan is kecses teás kancsó. No, ez ajándéknak megfelelő lenne, ha az ár is tűrhető.
Közben anyám már egy másik bolt kirakata előtt szemezett egy ruhával és az ahhoz illő pulóverrel. Visszajött és sürgette a kölcsönt.
- Anya várj itt. Bemegyek a boltba, és ha vásároltam, megkapod a maradék pénzt.
Bizonytalannak találta a választ, ezért türelmetlenül topogott.
- Várj, no! Megkérdezem a kancsó árát
Amikor kijöttem a kezébe nyomtam, ami marad majd. Már fordult is, és eltűnt a ruhaboltban, én pedig az enyémben. Kis idő elteltével szinte egyszerre léptünk ki. Ki-ki elégedetten a maga kiválasztott árujával: ő a ruhákkal, én a teás kancsóval.
A vissza úton, a vonaton elszenderedett. Keze a csomagján pihent. Néztem az arcát.
- Szegénykém… gondoltam. Apa hosszas betegsége, majd a gyászév miatt nem tudott magával törődni. Sem ideje, sem lelkiereje nem volt hozzá. Ránéztem, a két csomagra. Örültem az enyémnek, de még jobban az általa vásárolt ruháknak. Anya arcán alvás közben egy kevéske nyugalom látszott.
Gondolatomban elém úszott Apám betegségtől meggyötört arca.
- Bocsáss meg Apa! Nem ellenedre teszi. Eleget tett neked. Kérlek, engedd el őt. Hagyd, hogy örüljön. Az élet él és élni akar.

Hát ez a története a közös pesti útnak. Most került hozzád ajándékként kicsit már törötten a kancsó. Én meg őrzöm és hordom az akkori, általa kiválasztott pulóvert. Pedig azóta elpergett úgy huszonhét év.

- Ezt az írást ne add oda a lánynak! Maradjon csak neki az öröm. Ő még fiatal –  mondja, a párom.
- Rendben, Igazad van. Az emlékezést megtartom magamnak. Öreg vagyok. Nekem ennyi idő távolából az emlékezés is öröm. (Írta: Anyóka)